Lezárult a tantárgyverseny idei országos szakasza

A magyar nyelv és irodalom tantárgyverseny hagyományosan a legnagyobb ilyen jellegű szakmai találkozó diákok és tanárok között, az idén is rendkívül népszerűnek bizonyult: például Hargita megyében csaknem ezer diák vett részt az első két forduló versengésében. A Brassói országos szakaszt az Áprily Lajos Főgimnázium látta vendégül a húvéti ünnepeket követő héten, s ezen több, mint 140 hallgató és számos tanár cserélt eszmét elsősorban az irodalmi kutatások aktuális kérdéseiről. Az elnöki szereppel megbízott munkatársunk, T. Szabó Levente koordinálta a tételek szakmai előkészítését, a javítást és a dolgozatok szakmai megbeszélését is, de a líceumi hallgatóknak, a kísérőtanároknak és számos brassói érdeklődőnek önálló szakmai előadás alakjában beszélt a médiumok kutatásának legújabb magyar irodalmi eredményeiről.

"Gyakran panaszkodunk, vagy haszonélvezői, esetleg a vesztesei vagyunk annak, hogy a sajtó vagy a közbeszéd erről vagy amarról beszél, más dolgokat elhallgat. Vagy ott van az iskola is, ahol néha örömmel, néha panaszkodva tapasztaljuk, hogy esetleg az épp számunkra fontos kérdésekről hallgat és sok-sok fölöslegesnek tartott dologról sokat beszél – esetleg épp fordítva.

Az tehát, hogy miről beszélünk, milyen dolgokról értünk szót és miben nem egyezünk ki, nem ártatlan és egyáltalán nem jelentéktelen, hiszen pászmát, irányt szabhat a gondolkodásunknak. Gyanítom, hogy a közbeszéd ezen a héten itt, Brassóban, közöttetek, közöttünk az irodalomról és a nyelvről fog szólni. És azt szokjuk, aminek természetesnek kellene lennie: hogy az irodalom maga is lehet hihetetlenül fontos dolog. Elég ehhez már az is, ha annyira fontosnak gondoljuk, hogy minél gyakrabban beszélünk róla, az irodalomról való gondolkodásban használt érveinket, képességeinket minél gyakrabban segítségül hívjuk más jellegű problémák megoldásakor is. Ez a rendezvény számomra azért különösen fontos, mert nagyon sokak számára a közbeszéd részévé teszi az irodalmat és a róla való színvonalas gondolkodás – s nem utolsósorban példaként működhet akkor, ha úgy érezzük, méltánytalanul háttérbe szorulnak a számunkra fontos dolgok."- mondta munkatársunk a rendezvénynek programot is adó megnyitó beszédében. A rendezvényt lezáró szakmai értékelőben pedig úgy fogalmazott: "Van egy metafora, amely végig szokta kísérni a tantárgyversenyt és más hasonló versenyeket. Gyakran hallom és ugyanilyen gyakran nem tudom, hogy épp pontosan mit értenek rajta azok, akik mondják. Nem más ez, mint az őrzés: az a klisé, hogy a nyelvet és az irodalmat őrizni kell. Mennyi mindent jelenthet ez a dolog: lehet egy kicsit olyan katonás, elzárkózó, félős (azért kell őrizni, mert valaki vagy valami elveheti). Elájulunk attól, hogy milyen szép és érdekes az irodalom, de közben ezt nem osztjuk meg másokkal, nem próbálunk meg érvelően, innovatívan beszélni róla és emiatt nem értjük, hogy mindenki miért nem tartja hozzánk hasonlóan fontosnak és érdekesnek, olyannak, amire nem lehet nem oda figyelni.

Bizonyára megbocsátjátok nekem, hogy ezt nem tudom így érteni: elsősorban azért mert nem ez a habitusom. Bizonyára azért, mert nem voltam soha sorkatona, nem szeretem a börtönöket, sok-sok más szakmabeli barátom, kollégám van, akivel szót értek és így tovább. Úgy látom, nem ilyen értelemben kell őrizni kell őrizni a nyelvet és az irodalmat, mert akkor valami poros, polcokra rejtett, unalmas dolog lesz belőle, amiről csak tudjuk, hogy fontos, de egy idő után mi sem tudjuk, hogy miért, hiszen nem tapasztaltuk meg, nem értettük meg. Művelni kell. A legjobb őrzés az értő, párbeszédbe elegyedő olvasás, gondolkodás. Ehhez meg keresni kell az ilyen helyezeteket, mint amilyen az utóbbi heti is volt: ahol sok jó ember tud és akar gondolkodni, érvelni, érteni, alkotni, szót érteni.

Az irodalom talán erre is jó: hogy alkalmat adjon a másokkal való közös, érvelő, újszerű tapasztalatokra. Hogy próbára tegyen minket. Hogy olyan szemszögből láttassa a világot és magunkat is, ami meglep, meghökkent és főként arra késztet, hogy ne úgy éljünk a világban és magunkban, hogy nem érdekel minket semmi és hogy gondolkodás nélkül elfogadjuk, amit mások mondanak róla. Ha így kellene / lehetne őrizni az irodalmat, akkor én ebben mindig partner volnék, hiszen értem, látom az értelmét, jelentőségét."