Az én-történetek lehetőségei

Műhelyvezető neve, elérhetősége, bemutatkozása:

Bilibók Renáta (1988, Csíkszereda), renibilibok@gmail.com

Akárhányszor hazautazom a családomhoz, mindig megkérdezik, hogy akkor én mivel is foglalkozom. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy három év alatt nem sikerült hiteles, kielégítő választ adnom. Igaz, általában annyit mondok: 19. századi nemesek naplóival. Gróf Gyulay Lajossal. Ha pontosabb akarnék lenni, azt kellene mondanom, hogy Gyulay Lajos naplóköteteiben kirajzolódó íráshabitusát, íráshasználatát kutatom, azt, hogy milyen funkciót tölt be a naplóírás a mindennapi életében, hogyan változik a funkció, illetve azt, hogyan viszonyul a naplóíró szubjektív narratívája különböző (történelmi, politikai, vallási stb.) mainstream narratívákhoz. De talán ez túl sok lenne hangzatos konkrétumból.

 

Műhely tematikája:

„Eleve nehéz olyasvalakinek a gesztusait és érzéseit elképzelni, akit bizonyosan igazi szerelem hevít, de akiről sosem tudható, hogy vajon azt fejezi-e ki, amit érez, vagy azt, amit a szerelmi diskurzus szabályai előírtak neki; másrészt viszont ugyan tudjuk-e, hogy mi a különbség az átélt, illetve  a kifejezésre juttatott szenvedély közt, s hogy melyik az előbbre való?”

Umberto Eco: A tegnap szigete

 

„A magyar emlékiratírókra is illik a kiváló román irodalomtörténész ítélete a 48-as román emlékiratírókról: »Mind ellentmondanak egymásnak és mind hazudnak.« (...) Kár, hogy naplóírónk emlékezetében lassan megfakultak az emlékek. (...) A napló maga a történelem, közösségi és egyéni történet. Olcsó didaktikai célzatok nélkül tanít. Talán ez azon irodalmi műfaj, mely a legtöbb tanulsággal szolgál. Igaz mese.”

Miskolczy Ambrus: Gyulay Lajos tanúsága az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról (szemelvények)

 

Az énirodalom jellegzetes műfajai: az emlékiratok, önéletírások, naplók egyrészt olyannyira számosak és sokfélék, hogy szinte ellenállnak a műfajközpontú definícióknak, másrészt gyakran szorulnak kívül a szépirodalom kanonikus értékeivel bemérhető korpuszon.

Mihez kezdhetünk ilyen szövegekkel? Kezelhetjük történelmi események lenyomataiként, tanúságként, amennyiben elvárjuk a szöveg szerzőjétől, hogy az általunk elfogadott, ismert történelmi igazság fogalmához igazodjon, esetleg azt hihetően cáfolja. Mi történik azonban, ha a szerző hazudik, elfelejt, kihagy részleteket? Kezelhetjük kuriózumként, egyéni életutak lenyomataként. De mihez kezdünk, ha olyasmit tudunk meg a szerzőről, ami nem illik bele a korábban kialakított portréjába? Ki az az „én”, aki a szövegekben kirajzolódik? Milyen szabályok szerint beszél magáról egy szerző? Milyen szabályok szerint dokumentál a szerző és mit? Milyen viszony van a szerző szubjektív mesélhetnékje és a mesélés társadalmi gyakorlata között?

A fent említett szövegek a fikció és a dokumentáció, szépirodalom és kötetlen, funkcionális írás nehezen azonosítható mezsgyéjén helyezkednek el. A műhely tulajdonképpeni célja megkísérelni elkülöníteni, hogy mi az, amit kiolvasunk az énirodalom egyes szövegeiből, mi az, amit beleolvasunk.

Elsősorban kiknek szól (alapképzés, mesteri, PHD):

A műhely képzési szinttől független. Bára felkínált tematika főként 18–19. századi szövegekre fókuszál, nyitott vagyok a javaslatokra.

Találkozások gyakorisága, módszerek:

A találkozások a tervek szerint 3 hetente kerülnének sorra. Az előzetes tervek szerint a találkozásokon diszkussziók zajlanak a felkínált szövegekről, de a forgatókönyv adaptálható a javaslatokhoz.