Főoldal /
Erdély Miklós
METÁN
– A leglényegesebb körülményre majd máskor térek ki, ha egyáltalán kitérek.
– A leütött alaphang a továbbiakban változni nem fog, ez azonban semmiféle büszkeséggel nem tölt el.
– A nyelvezet mindenképpen szomorúan nevetséges – nem ám tragikomikus –, ezt elkerülni nem, csak feledtetni lehet.
– Ezért versírás közben kerülni kell, kívül-belül, a költői magatartást. Egyrészt erősen el kell határozni, másrészt alig kell tudomásul venni, hogy most költemény készül.
– Egy kis elengedettség, és azonnal megindul valami egészségtelen, báva, . . . . . . . . 1 lüktetés, minekutána minden töltelék, szakaszonként elkötve.
– 1A kipontozott szó: erotikus: külön tetszeleg, szemforgató és degusztáló. Sokan örülnek, ha ilyesmit sikerül belesütni a költeménybe, ezek azonban rosszfajta emberek.
– A lelkület felvesz egy bizonyos, századokra kötelező hajlásszöget, amely a révület és emlékezés felhőkbe vesző csúszdája, ezen keresztül toppannak elénk a felednivalók.
– Az elhatározás, hogy verset írok, ugyanis rajtahagyja majd érintését a szövegen.
– Csak a lélek ne adja hozzájárulását, mert a lélek, a költészettörténet tanúsága szerint, a leguniformizálhatóbb.
– Egyszerűen2 a vers nagyobb szabadságfokáról3 ismerhető fel. A költőiség örvénye, ha nem vigyáz, könnyen behúzza a költőt, majd messzire veti attól, ami voltaképpen foglalkoztatja.
– A 3szabadságfok nagyon foghegyről hangzik, pösze és nedves, mint a megnevező vakmerőség szavai általában. Ezeket a csúf teljesítményeket többnyire az 2egyszerűenvezeti be.
– A verset azonban be is kell tudni fejezni; ez olyan, mint mikor az ember a lufit4 fújja, fújja, és egy idő múlva az elkezd visszafújni. Ügyes csavarintással kell megakadályozni, hogy elszökjön, ami benne van. Nagy gumipattogás hallatszik.
– 4Tisztelet és kézrátétel azoknak, akiktől először hallottam ezt a kedves szót.
– Aki megtiltja magának a befejezést és helytállásra kötelezi magát a befejezhetetlenségben, bízhat abban, hogy megnyílnak az ég költői csatornái és csoda útján, ingyen és leleplező erőltetettség nélkül majd mégis vége szakad a folyamatnak egy olyan ponton, amilyenre senki, de főleg a költő számít legkevésbé: az a pont egyenértékű lesz mindazzal, ami megelőzi.
– A versíráshoz nélkülözhetetlen egy olyan belső mosoly, ami elég huncut és rezignált is egyszerre, de van átható tekintete is.
– A felsőbbséggel pedig különösképpen törődni nem kell, felettesednek amúgy is kisebbségi érzése van; minél felettesebb, annál kisebbségi az érzése.
– Az 2egyszerűenre visszatérve, annak hanyag eleganciája kelt visszatetszést. Azáltal, hogy mindig beválik, már nem válik be. (A beszélt francia nyelv – gondolom – másból sem áll, mint ilyen jól bevált hanyag eleganciákból.) A zárójel viszont5 a hanghordozást rombolja. Reméljük, a 5viszonttal ez az utolsó találkozásom. A viszont-látásra.
– Keresettnek is mondanám a zárójelet, ha ez a szó nem lenne ugyancsak keresett: akárcsak a párja: a modoros. A két jómadárnak kívül tágasabb.
– Magadról vett bolhácskákkal is oktathatsz higiéniát, mint ahogy ez a szöveg is attól vers, hogy saját lábába botlik, folyamatosan dől saját dugájába.
– A nagyotmondást erőltetni nem kell, mert az gyötrően kínossá válhat, mint némely elakadt diákbeszélgetés izzasztó csöndje6, hanem türelmesen ki kell várni, amíg alákap a felhajtóerő, mikor a lelki iram odáig gyorsul, és magasba emeli a gondolatot, ha már eleve7 nincs ott.
– 7Eleve: felbecsülhetetlen értékű szó. Idő- és térkezdeteken túlmutató.
– 6A diákbeszélgetésekről tett megjegyzés otromba naturalizmusával tűnik ki, megfigyelőkészségével kérkedik, mikor csak szemérmetlen.
– Ha ártatlanabb lenne ez a hiba, lehetne csacsiságnak8 nevezni, de korántsem az: hazug fölénnyel kezeli a jóvátehetetlent, miközben testiségbe züllik.
– Megfigyelhető, hogy a köznép beszédjére módfelett kényes, hatalmas nyelvi biztosítékkal dolgozik, hogy elkerülje a túlbeszélést; a közember az ilyesmitől módfelett szenved. Közösségi formulákat kreál, és inkább azt ismételgeti, minthogy eltévedjen a kimeríthetetlenben, ahonnan súlyos csonkulás nélkül nincs visszatérés. Le kell rágni saját lábát, mint a csapdába szorult rókának, ha menekülni akar. Mégis akad háromlábú róka szép számmal elég. Ezek az ún. süketek, s életútjukat nem kíséri részvét.
– A 8csacsisággal sincs minden rendben: kapkodó, ugyanakkor a leereszkedés édességét szopogató szó. De vajon miért a nagy sietség, amikor a leereszkedés lassú mozgás? Minden bizonnyal azért, mert egészen kis magasságból ereszkedik alá. Szárnyatlan szökdécselés közbeni csipogás ez a 8csacsiság.
– Bárki kétségbe vonhatja, hogy amit olvas, az vers, hiszen a szövegben teljes mértékben prózai viszonyok uralkodnak. Mégis költőinek kell neveznem ezt a törekvést két okból: másodszor, mert az az elhatározás, hogy verset írok, a felelősségérzetet9 írás közben felfokozza. Hogy először miért, azt elfelejtettem, de később – bizonyos vagyok benne – eszembe fog jutni.10
– Addig a 9felelősségérzetről: ez a kifejezés, ha valaha jelentett is valamit, a szülői intelmekben teljesen elkopott. Azonban látnivaló, hogy a jelen környezetben egészen jól megállja a helyét, ha nem is jelent önmagában többet, mint egyébkor, mégis érthető, és a kívánt hatást fejleszti.
– 10Először is azért, mert amiről itt szó esik, nem annyira fontos, hogy prózában megjelenhetne. A költészet mindig is az elhanyagolhatóval foglalkozott, s éppen ezáltal jutott bensőséges fontossághoz.
– 10Emlékezetzavar: következmény és bűnhődés11 a biztosított, az előre átlátott mondatokért.
– 11A kettős, egymást korrigáló kifejezéseken és jelzőkön mindig átok ül. Rendszerint már az elhibázott indítás vezet a kettős szóhasználathoz. Ilyenkor ajánlatos az egészet visszagöngyölíteni. Az életben ezt nem lehet megtenni, és újrakezdeni.
– Ha már itt tartunk – hol máshol – az újrakezdésnél, akkor lehet folytatni, mármint12 az újrakezdések sorozatát.
– A 12mármint azért nem elfogadható, mert tréfás tudálékossággal operál, mely tréfa nem új. Az olvasót, aki nem láthatja előre, hogy mi következik, ilyen módon falnak vezeti és a 12mármint itt mint kaján hoppá, pardon szerepel. Ez kisebb visszaélés, amit az ment, hogy általában lehet tudni, mi következik. De a versben nem, a jó versben különösen nem.
– Amint gyűl a szöveg, gyűl a bűne is. Gyűlik a szöveg saját vétke. Nem a nyelvtani ügyetlenségekre gondolok13; azok már inkább a bűnhődéshez tartoznak. A fogalmazás sem más, mint döntések sorozata, így erkölcsi megítélés alá eshet. Ebből jó esetben nem az fog kiderülni, hogy milyen jó a szöveg, hanem az, milyen a jó erkölcs. Mitől és miért.
– Az előbbi okfejtés amennyire derék, annyira nevetséges is. A szűkebb és tágabb környezet teszi azzá. A félautó nem autó, de a fél alma az még finom alma. Van, ami megosztottságának arányában veszíti el értékét: a jó erkölcs ilyen, vagy nem ilyen. Ezen múlik, hogy a derék nevetséges-e vagy sem.
– A fentin nem arra 13gondolok: a rejtélyes gondolkodni ige egyes szám első személyben bekerül a szöveg közepébe, és helyét megengedhetetlen módon könyökli ki. A tetszelgésnek ez az arcpirító módja a szalonközlékenység korszakában alakult ki, és mint réteghez kötött hamis ideál, pusztulásra ítéltetett.
– Az okfejtés már nemcsak derék és nevetséges, hanem jószerivel14 zavaros is.
– 14Jószerivel: ártatlan ritmuskésleltető szó.
– Tehát attól vers a vers, hogy nem törekszik ellentmondásmentességre.
– Attól még nem lesz valami valami, hogy valamilyen nem.
– Azonban ez nem valamilyen, hanem igen zavaros. Attól a prózából nem lesz vers, hogy zavaros.
– De igenis, mert ha jókor zavaros, akkor a vers a próza.
– A kisegítő vitapartnernél is sötétebb egyén ilyenkor rukkol elő a „vállalással”15.
– Ennek a sötét egyénnek meg kell magyarázni, hogy várja ki – ha ez bizonyos fejlődési rendellenességek miatt a kelleténél lassúbb folyamat is –, míg kinő15 ez a kifejezés a könyökén, azután vizsgálja meg tüzetesen. Aki vállal, nem hibát vállal – mert azt csak beismerni lehet, lehetőleg töredelmesen* –, hanem kockázatot. Hiba sok van, a kockáztatás ritka. Ezért kerül a könyökre ez a szó.
– Feltűnő, hogy a *töredelmesen mindig csak egy összefüggésben jelenik meg. Például törődötten sokmindent lehet csinálni, de töredelmesen csak egyetlen egyet: a bűnt bevallani.
– Az előbbi mondatfűzés azt sugallja, hogy nemcsak töredelmesen, de egyébként sem lehet mást tenni, mint a bűnt bevallani. Ez a mondatfűzés előnyére válik.
– Hasonló kifejezés a tüzetesen, ami a megvizsgál vonzata. Az ilyen, urukhoz mindvégig hű, szolgálatukban is előkelő jelzők adják meg végül is a rangját annak, akihez ragaszkodnak. Mint az urukkal élve eltemetett szolgák.
– De ha a vers demokratizmusa működésbe lép, és más összefüggésben lépteti fel a megláncoltakat, a szabadság fuvallatát érezzük.
– Nemcsak a bűnt bevallani, hanem töredelmesen be is lehet fejezni a verset.
– Más oldalról fölösleges azonnal elérzékenyülni, ha két szó a szövegezés folyamán váratlanul egymásra borul. A megindultság eltorlaszolja a továbbhaladást, olyannyira, hogy az leülepedő beletörődéshez vezethet.
– Az egymás hegyén hátán kígyózó képzavarokat óvja a mindenható.
– A befejezés fájdalmas méltóságába mindig egy kevés sértődöttség is vegyül, amit gyötrő űr egyenlít majd ki, amit a kivonuló maga után hagy.
– Úgy látszik ettől a folyamatosan érzékelhető rejtett ritmikai botladozástól már nem lehet megszabadulni, ameddig ez a sugallat tart. Ezek az ügyetlen szinkópák adják majd ki mindenen túl a vers körülményének lényegét, ez pedig nem más, mint a szigorú önvizsgálatot megkerülő felkönnyült felelősségérzet tetszelgése a tökéletlenben: mint minden szalonspiccben fogant szövegnél, a szív mindent belátni kész nyíltsága ellensúlyoz. Vél.
– Az írógép és tördelés tönkrezúzza ezt a szöveget, mivel elveszti a füzetben fekvés báját, a különböző minőségű golyóstollak ellenére megnyilatkozó azonos indíttatást; nyomát a gondolat sebességének, és azt, hogy ülve, vagy fekve vettetett papírra. A nyomdában a sterilizálás bevégeztetik.
– Nem bánnám, ha ez a mondat leszaladn
papírról. A kötőjel a levegőben lóg, és ez megnyugtató.
– Az ilyen gesztusok távol állnak minden újító szándéktól, inkább angolos különcködések ezek.
– A szöveg, hogy saját harangjában zúg, mint légy a lefelé fordított dunsztosüvegben, attól válik angolosan bolondossá és tökéletes ártalmatlanná.
– A fenti túlírt mondat még sokáig nyálkás csíkot húz maga után.
– Ha a szövegezés által felderül szerzője és feledteti végső, mélységesen indokolt szomorúságát*, az is hiba. A végét nem érő huncutság önmagában terjeng és megfeledkezik létrekínzójáról*, aminek okából és aminek ellensúlyozásaképpen. Ha túlnyúl is minden átkon és talál a semmiben is tintát vagy vitriolt, amibe tollát márthatja.
– A mondat befejezése ismét elhanyagolható, tekintve hogy a tollas közhely annyi régi illatot sodort a szövegbe és oly ábrándossá varázsolta azt, hogy a mondat értelme semmiképpen sem tudna kibontakozni, s ezt már senki sem bánja.
– Ha az ilyen kényeskedő szövegben felmerül egy jól megválasztott, hatalmas, omlós hiba, akkor az azt nyomtalanul maga alá temeti.
– Bernáthegyi hűséggel kikaparva az eltemetett értelmet: a semmi nevű létbálvány mindig ott kísért a valamit író vagy készítő ember körül. Ahogy a kötőjel a levegőben lóg.
– A vitorlázógépével kifulladásig földön futó pilóta csak attól várhatja a levegőbe emelkedését, ha szakadékba zuhan.
– A teljesítményjellegű, minden önvizsgálatot nélkülöző írogatás önmegmentő bűntény. Tolsztoj utolsó szavai: „Uram Isten, még mindig fogalmazok.”
– Tolsztoj terebélyes árnyékában minden befejezhetővé válik, ha még akadnak is árván hagyott szavak, melyek a maguk idomtalanságában a szövegben meredeznek. Ilyeneket a Tolsztoj-házaspár sorra kijavított.
– Olyan pontatlanságok, mint a *szomorúság, ha túlélik szerzőjüket – nem is beszélve az *életrekínzójukról – utólag még sokszor elpusztíthatják. De örülhetünk – bár kis eredmény –, hogy mégsem Dosztojevszkij keveredett ide, hanem Tolsztoj.